Pészah, a zsidó nép egyik legrégebbi és legfontosabb ünnepe, évszázadok óta emlékeztet bennünket Isten csodáira és a rabszolgaságból való szabadulás örök üzenetére. Az ünnep neve héber eredetű: „pészah” szó szerint „elhaladást” vagy „megemelést” jelent, utalva arra, ahogyan az Úr „átszállt” az egyiptomi házak felett, amikor megkímélte Izrael fiainak elsőszülötteit.
Pészah bibliai eredete
A Pészah ünnepéhez fűződő történet az ősrégi Kivonulás könyvében (Exodus) olvasható. Amikor a fáraó megkeményítette szívét, és nem engedte el a zsidó népet, Isten tíz csapást bocsátott Egyiptomra. Az utolsó, legszomorúbb csapás az istenfélő házak felett elhaladó halálangyal volt, aki az elsőszülötteket sújtotta. A zsidók azonban, akik az imádott bárányuk vérét az ajtófélfákra kenték, megmenekültek; a halálangyal „átsiklott” házaikon – innen ered a Pészah név.
A szabadulás ünnepe
Pészah nem csupán az egyiptomi szolgaságból való kivonulásre emlékeztet, hanem arra az eseményre is, amikor a Teremtő szakított a rabszolgaság láncaival. Az ünnep négynapos családi és közösségi alkalom: a Haggadá elbeszélő szöveg szerint a papák körül ülve újra elmondjuk a kivonulás történetét, a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki kérdez, és így változatos módon éljük át az ősök kalandját. A kovásztalan kenyér, a macesz, a sárga horseradish (máror) keserűsége és a korbán pszéah bárány emlékeztet bennünket az egyiptomi élet keserűségeire, ugyanakkor az ígéretekre, amelyek a szabad, utazó életre vonatkoznak.
A közösség ereje
Minden pészahi széder alkalmával újra megelevenedik a szülők és nagyszülők meséje: miként indult el a nép hosszú útjára, hogyan kísérte végig Isten a vándorlások során, és miként tanított meg minden generációt arra, hogy ne csak egyéni megszabadulásként, hanem közösségi küldetésként tekintsen a szabadságra. Az ünnep így nem pusztán múltidézés, hanem az identitás újbóli megerősítése is.