Jákob élete nemcsak a bibliai elbeszélések központi tengelye, hanem egy különös, emberi drámáktól átszőtt családtörténet is, amelynek szereplői – feleségei és gyermekeik – később egy egész nép törzseinek őseivé váltak. E történet szereplői közül talán feleségei a leginkább megrendítő sorsúak, hiszen mindegyikük más módon kapcsolódott Jákob életéhez – szerelem, becsület, versengés és anyaság fonalaival.
Elsőként Lea lépett Jákob életébe – nem önszántából, és nem is férje vágyából, hanem apja, Lábán csalárdsága révén. Jákob Ráhelt szerette, őérte dolgozott hét évig, ám az esküvő éjjelén Lábán titokban az idősebb lányt, Leát adta oda. Lea így lett Jákob felesége – szeretetlenül, mégis áldottan: ő szülte a legtöbb fiút, köztük olyan meghatározó alakokat, mint Júda, akinek törzséből származik Dávid király, sőt a Messiás ígérete is. Mellette világra hozta Rúbent, Simeont, Lévít (a papi törzs ősét), Issakárt és Zebulont, valamint egyetlen lányukat, Dinát.
Ráhel, Jákob szívének választottja, csak Lea után lehetett a felesége. Szépsége és kedvessége lenyűgözte Jákobot, de évekig meddő maradt. Ez a meddőség nemcsak fájdalmat, hanem féltékenységet is szült, különösen, amikor Lea sorra hozta világra a gyermekeket. Végül azonban Ráhel is anyává válhatott: ő szülte Józsefet, aki később Egyiptom második embere lett, és Benjamint, a legfiatalabbat. Ám Ráhel élete tragikus módon ért véget: Benjamin születése közben halt meg, s sírja ma is zarándokhely Betlehem közelében.
A történetben ott van még Bilha és Zilpa, a két szolgáló, akik saját jogaikon is feleséggé váltak. Ráhel adta Bilhát Jákobnak, hogy általa gyermeket „szerezzen”, amikor maga még meddő volt. Bilha így Dán és Naftáli anyja lett. Hasonlóan tett Lea is, amikor egy időre elapadt termékenysége: ő Zilpát adta férjének, aki Gádot és Ásért szülte.
Ez a négy nő – két testvér és két szolgáló – egy rendkívüli családi mozaikot alkot. Ők adtak életet annak a tizenkét fiúnak, akikből később Izrael tizenkét törzse született. Az ő történetük nem pusztán családi krónika, hanem egy egész nép kezdete, amelyben a személyes sorsok és a nemzeti jövő elválaszthatatlanul összefonódnak..
Leá és Ráchel mint népi alakok
A hagyomány szerint Leá és Ráchel alakja nem csak bibliai pontokként jelenik meg, hanem népmesék főhősnőiként is. A kelet-európai zsidó közösségekben ma is énekelnek olyan balladákat, amelyek Leá bátor szeretetéről vagy Ráchel önzetlen odaadásáról szólnak. Ezek a dalok nem mindig követik szó szerint az Írás szövegét: gyakran részletezik, milyen fájdalommal küzdött Ráchel meddősége miatt, vagy miként vigasztalta testvérét, amikor Lábán „elvehette” tőle a házasságot. A népi képzeletben a két nővér női hierarchiája, sorsuk fordulatai tanulságos történetek alapjaivá váltak, amelyek a mindennapi családi konfliktusok megoldásához kínálnak párhuzamokat.
A tizenkét törzs emlékezete a közösségben
A 12 fia – Ruben, Simeon, Lévi, Júda, Dán, Neftáli, Gád, Áser, József, Beniámín, Iszakár és Zebulon – neve ma is szimbolikusan jelenik meg a zsidó közösségek népszokásaiban.
A zsidó nép kollektív emlékezetének egyik központi eleme a tizenkét törzs hagyománya. Ezek a törzsek Jákób – más néven Izrael – tizenkét fiának leszármazottjai, akik a bibliai narratíva szerint az Izrael népének ősi alapját képezik. Történetük nemcsak történelmi elbeszélésként van jelen a zsidó hagyományban, hanem mélyen beágyazódott a vallási gondolkodásba, identitásba és szimbolikába is.
A törzsek eredetileg külön földterületeket kaptak az Ígéret Földjén, és sajátos jellemzőkkel, vezetőkkel és szerepekkel rendelkeztek. Különösen kiemelkedő volt a Lévi törzsének szerepe, amelynek tagjai papi szolgálatot láttak el, míg Júda törzséből származtak a későbbi királyok, így Dávid és Salamon is. Az idő múlásával azonban – különösen az asszír hódítást követően – tíz törzs eltűnt, és az úgynevezett „elveszett törzsek” rejtélye és mítosza alakult ki körülöttük.
A zsidó közösség évszázadokon keresztül őrizte a tizenkét törzs emlékét. A szent szövegekben, a liturgiában és a vallási szimbólumokban gyakran megjelennek ezek az ősi csoportok. A jeruzsálemi Szentélyben például tizenkét kő díszítette a főpap mellvértjét, mindegyik egy-egy törzset jelképezve. A tizenkettő száma így nemcsak történeti, hanem spirituális jelentéssel is bír, az egység és a sokféleség egyszerre szimbóluma.
Bár ma már csak néhány törzs leszármazottait lehet azonosítani (elsősorban Júda, Lévi és Benjamin), a tizenkét törzs emlékezete tovább él mint az egységes zsidó nép születésének és sokféleségének képe. A zsidó közösség a diaszpóra évszázadai során is e hagyományra építve őrizte meg önazonosságát, és a törzsi örökség szimbolikus formában ma is jelen van a zsidó identitásban világszerte.